Minden mást le tudunk győzni, de a sérülés az komoly kihívás. A következőkben ezzel kapcsolatosan próbálok egy kicsit ámokfutni, minden orvosi és tudományos megalapozottság nélkül. Csak, mint ahogy szoktam.

A sérüléseknek két fő oka van. Az egyik a túl nagy terhelés miatti törés, szakadás, kopás, a másik a nem tökéletesen kontrollált mozgás miatti szakadás, ficam, húzódás. Az elsővel igazából nincs mit tenni, ha eszetlen nagy súlyokat próbálunk megmozgatni, akkor előfordulhat, hogy szakad valami, mint néhai atlétikaedzőm, Zsigabá, aki miután lesodródott a Wartburgjával az árokba, megpróbálta kézzel visszaemelni az útra. Bicepsz szakadás. Később 60 évesen kihívta az egyik tanítvány lányt sprint versenyre, achilles szakadás. Rengeteg élsportolót látni, akik aktív koruk után már mozogni alig tudnak, lásd Ronnie Coleman. Elkopnak az izületek, elfáradnak a szalagok. Egyszer csak valami szakad, vagy törik. Az egyik edzőtársam OB-re készülve bemelegítés közben láblengetés közben térdszalag szakadást szenvedett. Sok kis apró mikrosérülés, amit észre sem veszünk, összeadódhat és gyakorlatilag nulla terhelés mellett is komolyan megsérülhetünk. De ha nincs is kifáradás vagy túlterhelés, de fejben ott vagyunk, elég fejlett az idegrendszerünk, akkor simán meg tudjuk szakítani magunkat egy nagyobb súllyal vagy nagyobb erőkifejtést igénylő gyakorlattal.

A gyenge kontroll miatti sérülés, általában annak az eredménye, hogy a mozgást nem tudjuk megfelelő sebességgel irányítani, még feszít a feszítő izom, de már a hajlító párja elkezd ellenkező irányba dolgozni. Vagy fordítva. Ekkor jön a húzódás, vagy a görcs. A másik, amikor a nem megfelelő mozgáspálya miatt, vagy az esetleges túlnyúlás miatt következik be a húzódás. Ha ez nagy terheléssel, vagy kifáradással párosul, akkor itt is könnyen szakadás lehet a vége.

A sérülés a fájdalomtól függően lehet olyan mérvű, ami már gátolja a további edzést és lehet olyan, ami csak kellemetlenné teszi a mozgást. A fájdalom egy figyelmeztetés a testtől, hogy baj lesz, vagy már meg is történt. Ha annyira fáj, hogy nem tudunk tovább edzeni, akkor egyszerű a helyzet, mert kihagyás, pihenő következik, de mi van akkor, ha fáj valami, de lehet vele dolgozni.

Több megközelítés van. A legóvatosabb, ha szüleink szavai jutnak eszünkbe, hogy „Pihenj egy kicsit kisfiam, tarts egy kis szünetet, mert tönkre teszed magad!” Ha elmegyünk egy orvoshoz, nagy valószínűséggel ő is azt fogja mondani. Veszteni valója nincs vele. Hagyj ki pár hetet. A trendi sportolók (azon kisebbség, akik csak a divat miatt csinálják) maguktól is erre a következtetésre jutnak, „izomlázam van, itt fáj, ott fáj, ma kihagyom, majd jövő héten újra nekiesek”. Velük kár is foglalkozni, a folyamatos, abbahagyom-újrakezdem életük miatt sokkal többet ártanak maguknak, mint amennyit használnak.

A középút követői úgy vannak vele, hogy ha fáj egy kicsit, akkor még nem esnek ágynak azonnal, megpróbálják kivenni a mozgásból a fájó részt, vagy amennyire lehet tehermentesíteni. Azzal, hogy mozgatják, de nem terhelik túl, általában, sérüléstől függően gyorsíthatják a gyógyulást, a fokozott keringés segít a gyógyulásban, az enyhe terhelés miatt nincs visszaesés, nem kell különösebben odafigyelni a táplálkozásra, a fennmaradó mozgás miatt maradhat a kalóriabevitel. Ha egy kicsit jobban kezd fájni, akkor még jobban lazítanak, ha enyhül a fájdalom, akkor erősítenek. Saját szubjektív véleményem szerint a legegészségesebb út az összes közül. Így van esély a teljes felépülésre.

A harmadik kategória a legszélsőségesebb. A hardcore arcok, akik mennek, mint a tank. Jó, ez egy kicsit erős volt, mert éppen magamat akartam idesorolni, de minden vagyok csak nem egy tank. Szóval vagyunk egy páran, akiket nem fog meg egy kisebb sérülés, legfeljebb a használt súly lesz egy kicsit kisebb, de érezhető különbség nincs az edzésekben. Ha kicsit fáj, akkor úgyis hamar meggyógyul majd meg egyébként is kit érdekel. Ha nagyon fáj, akkor az biztos lassan, sokáig fog gyógyulni, akkor meg már inkább szakadjon, az megint gyorsabban gyógyul. Hát nem egy OEP által finanszírozott gondolkodásmód.

Más kérdés, ha profi az ember. Ha az életszínvonala, vagy a létfenntartása függ a sportteljesítményétől, akkor egészen másképp fogja látni és kezelni a sérüléseit. A gyémántligás atléták, mire elkezdődik a szezon és véget ér a felkészülés, addigra már C-vitamin helyett is fájdalomcsillapítót szednek, a szezon közepére, meg mint a tiktakot, úgy szórják magukba a bogyókat. De ha dollár tízezrek múlnak egy versenyeredményen, akkor nagy a csábítás.

Tipikusan az erőemelők szokták letojni a fájdalmat. Sok profi vallja közülük, hogy a fájdalom csak segít feltüzelni magunkat, hogy még nagyobbat tudjunk emelni. Jim Wendler a legjobb példa, aki soha egy pillanatra meg nem állt, soha meg nem fordult a fejében, hogy abbahagyja egy időre, pihenjen. Ment előre mint a buldog. Az eredményei magáért beszélnek. Viszont, hogy tíz év múlva milyen életre lesz képes, az majd elválik. Jómagam is ezt a mentalitást próbálom követni. Nem kéne? Szerintem sem ez az ésszerű, de szeretem csinálni, ez kapcsol ki, ez ad célt, ezért nyomom ha fáj, ha nem.

Ti azért inkább gondolkozzatok és legyetek óvatosak. A következő részben megpróbálok néhány tippet adni, hogy miként tudunk formában maradni a sérülés alatt is.