Ugrás a tartalomhoz
okt. 07. 2015

Hogyan változtatta meg a testépítés az életem?

A történet még 1981-ben kezdődött, egy decemberi hajnalon, amikor megszülettem. 2 kiló 80 dekával átlagosnak mondható kisbaba voltam, de elég hamar kiderült, hogy némi homokszem került a gépezetbe és kicsit elmaradottabb vagyok a fejlődésben, mint a többiek. Az életem első hónapjai jellemzően a kórházban teltek és ahogy teltek az évek, egyre több problémára derült fény. Bronchitises lettem, képtelen voltam hízni, olyan voltam, mint egy két lábon járó csontváz, tisztán emlékszem arra a napra, amikor a suliba az akkoriban divatosa sztreccs biciklis nadrágban mentem és míg másokon feszült, addig rajtam úgy lötyögött, mintha valami betyár-nadrágot vettem volna fel. 11 éves koromban értem el az egészségügyi csúcspontot, mikor egy nagyon ritka érrendszeri betegségnek "hála" 2 évre a kispadra kényszerültem és nem hogy tornáznom nem lehetett, de még biciklire sem ülhettem, nehogy bevérezzen egy nagyobb döccenésnek hál a vesém, vagy egyéb belső szervem. 20 éves koromra csodával határos módon sikerült elérnem a 183 centis magasságot, de mindehhez 53 kiló társult. A lányok nagy ívben elkerültek, pedig a létező összes módszert bevetettem arra, hogy felszedhessek legalább egyet. Testi és lelki mélyponton voltam, megalázottnak értéktelennek és semmirekellőnek éreztem magam. 21 éves koromban kaptam meg a katonai behívót, a sorozásra egy hatalmas, orvosi papírokból álló paksamétával mentem. Az orvosi és pszichológiai vizsgálat után a sorozóbizottság elé kerültem, ahol ennyit mondott a bizottság vezetője: "Kedves Tamás. Nem tudunk olyan háborús, vagy egyéb helyzetet elképzelni, ahol Önnek a hasznát vennénk, sem most, sem a jövőben", aztán lecsapott a pecsét és megkaptam a hivatalos papírt is arról, hogy használhatatlan vagyok és még arra sem vagyok jó, hogy egy háború esetén élő pajzsként funkcionáljak.

 skinny-guy-fat-world.jpg
A képen nem én vagyok látható, de ugyan ilyen voltam :)

Nem mondom, örültem, hogy nem leszek katona, de ettől függetlenül borzasztóan nyomasztott, hogy alkalmatlan vagyok mindennemű fizikai munkára és még bakának sem vagyok jó. Visszamentem hát a kis informatikai munkámat csinálni, nem sportoltam, nem éltem egészségesen, csak úgy tengődtem, mindenféle cél és persze csajok nélkül. Idővel a csajozás beindult persze, megtanultam a mesterséget, de nem mondhattam magam igazán sikeresnek, aztán pár megélt újabb mélypont után 28 évesen, 56 kilósan úgy döntöttem, hogy elkezdek sportolni. Mivel a kardió sosem volt az erősségem, ezért olyan sportot kellett választanom, ami nem túl mozgásigényes, hirtelen megerőltető, de mégsem unalmas, hanem valamilyen módon, de változatos. Tovább nehezítette a választást, hogy kiderült, hogy egy fejlődési rendellenesség miatt gerincsérvem van, úgyhogy bármit csinálhatok, de nehezet nem emelhetek, ettől függetlenül a testépítés mellett tettem le a voksom és a fokozatosság elvét betartva kezdtem el otthon edzeni. Aztán csoda történt.

Az évek alatt szépen jöttek a kilók és az erő (jelenleg 33 éves vagyok és  98 kiló), a régi csonti srácból egy "emberes", nagydarab férfi lett, egyre kiegyensúlyozottabb, boldogabb és ami a legfontosabb: sikeres lettem. Menő lettem a lányok körében, bár ezt még mindig a dumám javára írom, az új alkat inkább csak önbizalmat adott, de azt sokat, ezzel egyetemben egyre jobb munkáim lettek, egyre több energiám és egyre több célom. Elkezdtem blogolni a testépítésről és a fitness-ről egy olyan blogon, amit manapság havonta több, mint 300.000-en olvasnak. és a fejem majd szétrobban az újabbnál-újabb ötletektől, amiket csak azért nem tudok megvalósítani jelenleg, mert nincs rá elég időm.

13547834571742654213pic_14_muscular_man.jpg

A testépítésben az a legjobb, hogy csak egy versenytársad van: saját magad. Az edzések során felismered a saját korlátaidat, ez egyfajta leegyszerűsített verziója az életednek, ahol szinte csak mi határoljuk be magunkat. Nem hisszük el, hogy képesek vagyunk X dologra és nem tudjuk meglátni semmiben a lehetőséget. Az edzéseknek mindig úgy futottam neki, hogy menni fog majd a bicepszezés 5 kilóval is és menni fog a fekve nyomás 40 kilóval is és ahogy új célokkal és bizakodva mentem be az edzésekre, úgy keltem minden reggel egyre elszántabban, céltudatosabban és nyitottabban az élet felé.

Mindenki az lehet, ami akar lenni, még ha ez elcsépeltnek is hangzik. Megértem, ha nem hisztek magatokban, én sem hittem magamban és a mai napig rengeteg kérdőjel van a fejemben és kétség, de mégis el tudom hinni, hogy minden nappal egyre jobb lehetek. Nem feltétlen a sportban, nem feltétlen a munkában. Nem arról álmodom, hogy holnap már milliárdos leszek, csak arról, hogy mindig egy kicsit jobb ember. Szombaton az egyik plázában járva találtam egy földre esett 500-as, amit a közvetlenül mellette ülő család asztalára tettem. Esélyes, hogy nem az Övék volt, de megtettem, mert aznap ettől lettem jobb és több és nagyon élveztem, mert egy újabb jó dolgot tettem és léptem vele egy szintet. Ezekre a dolgokra pedig nem más, mint a testépítés tanított meg, amihez végtelen türelem és elszántság kell, de cserébe jön majd a megerősítés is: ha csak kis lépésekben haladsz, idővel akkor is olyan helyekre és "szintekre" fogsz eljutni, ahova nem is gondolnád, a lényeg annyi, hogy mindig figyelj oda, legyél elszánt és alázatos és próbálj meg jobb ember lenni. Ha ez sikerül, akkor az élet is meg fog majd ajándékozni. Mert megérdemled. :)

Ha szeretnél hasonló történeteket olvasni, akkor látogasd meg a BeforeAFTER rovatunkat, ahol nagy változásokat véghezvivő emberekkel készített interjúinkat olvashatod.